Korábbi dömsödi matchbotos kalandom másnapján két alternatíva is felmerült bennem a folytatással kapcsolatban. Az első egy komolyabb feederes-pontyozós alternatíva volt, messze bent a meder közepén. Ugyanakkor az elmúlt pár napban a pontyok mintha visszavonulót fújtak volna, semerre sem láttam számottevő akciót a környéken. A másik lehetőséget a botzsákomban lapuló spiccbot jelentette. A szél a tegnap tapasztalt intenzitással fújt ma is, ezért a spiccbotozás nehezen kivitelezhetőnek tűnt. A horgászatra szánható idő rövidsége miatt azonban mégis ez utóbbit választottam. Hogy milyen eredménnyel? Elmesélem, tartsatok velem!

Aznap az első fogásom vehemens kapással követelte magáénak a csonti csokrot.

Az előzőnapról megmaradt némi dévéres etetőanyag, ehhez kevertem be a zacskó maradékát némi folyékony aromával és csontival. A szél ellenére spiccbot távolságban jól lehetett lőni a nyüveket. Felszerelésem egy 6 méteres ET Rubin Pole-ból állt. Gyorsan rádobtam a létrán tárolt szereléket, ami 14-es főzsinórból és egy 4 grammos duci úszóból állt. Forgót ezúttal nem használtam, a 20 centis 0.12 milliméteres előkére kötött 14-es horgot egyszerű hurokkal erősítettem a főzsinórra. Az ólmozás sörétjeit arasznyi távolságra csíptettem egymástól a főzsinór előke felőli hurkától kezdve.

Nyerő párosításnak bizonyult az aromás etetőanyag és a lőtt csonti.

Az első uszonyos szép kis vörösszárnyú.

Tudtam, hogy a Duna medre merőben eltér az eddig általam látogatott tavakétól, de őszintén szólva meglepett, mikor a stég előtt 5 méterre 4.5 méteres eresztékkel értem el a feneket. Itt újabb kihívásba ütköztem, a mederben gazdagon burjánzó vízinövények személyében. Az ereszték beállítása után a horgászat sokkal inkább emlékeztetett a rakós botos pecára egy bitang hosszú top szettel. Felmerült a vízközti úsztatás is, de ezt inkább elvetettem. Ilyen hullámzásban nem tűnt életképesnek az ötlet.

Csipetnyi adagokat lőve jól beálltak a keszegek az etetésre.

Szép lassan elkezdett növekedni az egyedsúly.

Először beélesítettem a szereléket, majd bedobtam pár gombócot alapozásnak. Nem kezdtem sokkal, 4-5 egykezes gombócot hajítottam az úszó mellé, majd a horgászat folyamán rendszeresen dobtam őket körülbelül 3 percenként. A csontit az ilyenkor bedobott gombócok után lőttem, minden esetben kétszer egy csipetnyit. Ilyenformán az élő anyag lassan süllyedő felhőt képzett a gyorsan leérő etetőanyag felett.

Íme egy darabosabb, ad ez a víz, ha ügyesen kérni az ember!

Érdemes variálni a csaliként felkínált csontik színeit variálni. Jobban felkelti a halak kíváncsiságát.

Kisvártatva meg is érkeztek az első kapások. Szép, tenyeres dévérek kezdték felcsipegetni az aláhulló csontikat, köztük szerencsére a horgon levő darabosabb csokrot is. Mielőtt bárki átkot szórna rám, el kell mondanom, hogy a horog mérete nem volt véletlen. Ahogy az sem, hogy az ólmozást a szerelék alján alakítottam ki. Szándékom szerint a vízoszlop mélyebbre eső felében cirkáló darabosabb dévéreket szerettem volna megkaparintani, úgy, hogy a magasabban úszkáló küszök között gyorsan átérjen a csali, de a mélyebb részen a hosszabb előkén aláhulló csonti csokor felkeltse az ott tartózkodó uszonyosok figyelmét.

A főólmozást a horgászat első órájában egybe húztam, majd az idő előrehaladtával szét körülbelül arasznyi távolságra egymástól.

Az egy szem j elzőólom az előke és a főzsinór találkozásánál.

A tervem úgy néz ki működött, mert a korán érkező arasznyi uszonyosokat szép lassan komolyabb érdeklődők váltották fel. Érdemes horgászat előtt kialakítani egy elképzelést, amit utána próbára is teszünk. Így tanulhatunk belőle, ha működött, de akkor is, ha nem. Egyre-másra érkeztek a szebbnél szebb halak, sőt nagyobbacska vörösszárnyúak is csatlakoztak.

Kis sügér, nagy kapás!

Nem horgásztam nagyon messzire, az úszó a bot spiccétől számítva fél-egy méteren belül volt.

A bot gyönyörűen dolgozott, többször felmerült bennem, ugyan miért nem horgászom spiccbotokkal gyakrabban. A szél ellenére egyáltalán nem gubancolódott össze a szerelékem. Ebben egyszerűségének és a komótosabb körkörös mozdulatokkal kivitelezett dobásoknak egyaránt szerepe volt. Egy dologra azonban nem gondoltam. A horgászat elején szembesültem a ténnyel, hogy az úszóm antennája sárga. Semmi kedvem nem volt új szereléket elő venni és a szélben feltenni a hosszú botra. Ráadásul az sem látszódott volna sokkal jobban. Úgy döntöttem, befestem az antennát. Az egyetlen probléma, hogy otthon maradt a vastag alkoholos filcem, egyedül a gyors záras zacskók megírására használt 0.5-os filc volt nálam. Nem volt mit tenni, kis morgás után bősz satírozásba kezdtem.

A horgászat során használt 4 grammos duci úszó jól jelezte a kapásokat a komoly hullámzás ellenére is.

A beszínezett  antenna sokszor sokkal jobban látható.

Az átfestett antenna már valóban jól mutatta a kapásokat a hullámzás ellenére is. A duci úszó pedig állt, mint a cövek. Bár a maga 4 grammjával soknak tűnhet, nem szabad elfelejteni, hogy a legalsó sörét megemelése elég volt a feltolós kapás észleléséhez, ilyenkor ugyanis az úszó teste kissé jobban kiemelkedett. Így az egy kis fekete pöttyből gyorsan kettő lett és már lendült is a bot. Újabb halacska ficánkolt a horgon. Időközben rá kellett döbbennem, hogy a stég deszkái között rések vannak. Ezeket a réseket épp a horogszabadítók méretére alkotta a természet. Sorban potyogtak bele a nélkülözhetetlen eszközök, hogy utána eltűnjenek a stég alatt hullámzó víz gyengéd ölelésében. Egy szó mint száz, a horogszabadítókon van egy kis lyuk, ezen egy kis darab zsinórt átfűzve érdemes a nyakunkba akasztani őket!

Érkeznek a komolyabb versenyzők.

Az egyszerű felszerelés ezúttal is rendkívüli élménnyel gazdagított!

Mindent egybevetve ezt a széllel bélelt horgászatot is nagyon élveztem. Jó levegőn, szép környezetben voltam, szép kis halakat szákolhattam. A spiccbotos horgászat nyújtotta intenzív élmény pedig ismét meggyőzött róla, hogy érdemes a botzsákunkban lapuló hosszú pálcákat időnként elővenni. Pótolhatatlan élményekkel gazdagodhatunk általuk!

A gyors peca eredménye.