Jó néhány hónapja már, hogy birtokomban van egy Energo President DX Kevlár bot. Pergetni vettem – hiszen mi másért – nagyobb ragadozókra. Régóta nem dobáltam tudatosan több kilós rablókra, az utóbbi években jobbára e módszer finomított szegmensét űztem, e téren igyekeztem minél nagyobb rutinra szert tenni. Ám az elmúlt évek környezeti hatásai és egyéb okok miatt úgy véltem, ideje lesz beszerezni egy igazán vadölő fegyvert. Nagy csukákat, harcsákat is szerettem volna végre tudatosan elcsípni, nem csupán véletlenszerűen, süllőzés közben.

Nem véletlen, hogy ilyen helyen kell keresni őket

Szokatlan lehet tőlem azok után, hogy éveken át a light pergetés mellett kardoskodtam. Természetesen nem összetévesztendő a manapság oly divatos ul (ultra light) pergetéssel, ami már kevésbé áll közel hozzám. Nem hiszem ugyanis, hogy az lenne a horgászat csimborasszója, amikor ujjnyi domolykókat, ivarérett kortól még nagyon távol álló pindur pisztrángokat kínozunk meg passzióból. A 8-10 dekás sügérek horgászata sem igazán vonz igazán, ha nem muszáj, inkább nem okozok fölösleges, talán maradandó sérülést egy kiskorúnak.
Sokkal inkább elkezdtek érdekelni azok a halak, melyek jelenlétéről sokszor tudomásom van, csak általában nincs nálam olyan csali, vagy felszerelés, amivel sanszom adódna megfogni őket. Kivételt képez ez alól talán a Tisza-tó és élő Tisza egyes szakasza, ahol 4-6 kilós balinokra szoktam vadászni. Oda nem kell különösebb boszorkányság, sem spéci felszerelés, hogy sikert érjünk el.

Ilyen csukákért érdemes nehezebb terepen kockáztatni

Hanem, olyan helyeken, ahol jókora szakaszon nádszálak közt, ágas-bogas helyen kell megvezetni a csalit, majd pedig a termetes halat kierőszakolni, az már merőben más tészta! Oda bizony izmos cucc kell! Ám emellett rendelkezni kell még egy fontos tulajdonsággal. Nem elég ugyanis, ha kőkemény durábellel dobálunk, ami akár rúdugráshoz is megfelelne. Ha a bot spicce nem elég érzékeny, akkor a csalivezetést sem tudjuk tökéletesen megoldani. Pofonegyszerű a képlet, képzeljünk csak el egy nádszálakkal erősen benőtt terepet, ami eléggé mély is, viszont akad közte olyan ritkásabb sáv, ahol egy jó támolygót kis rutinnal megvezethetünk. Biztosak lehetünk abban, hogy valamilyen ragadozó, általában csuka, vagy harcsa áll lesben az árnyékosban. Ha csupán elcibáljuk néhányszor a csalit a víz felszínén, ne várjunk csodára.

Ő is akadók közt lapult

Mélyen, de legalábbis középtájon kell mozgatni, hogy sikerünk legyen. S a csali mozgásának sebessége talán ugyanilyen fontos – ha nem fontosabb – amit csakis oly módon tudunk irányítani, ha rendesen érezzük annak összes rezdülését.
Van néhány jól kitapasztalt pályám, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy beszerezzem ezt a páratlan vadölő botot, a President DX Kevlárt. Bosszantó tényező az, amikor sok kapás után azért marad le a jó hal, mert nem vagyok képes én irányítani őt. Pláne, ha még látja is az ember, milyen csodás csukát, vagy harcsát akasztott.

Kell ehhez bármit hozzáfűzni?

Bevallom, első kézbevételkor kissé idegenkedtem a bottól. Látszott rajta a bestiális erő, de a spiccét, első tagját kissé könnyűnek éreztem. Hozzáteszem, én évekig a nagyon gerinces botokhoz voltam szokva. Aztán végeztem néhány bevágás-tesztet, ami még mindig nem győzött meg tökéletesen, de már engedte sejteni a bot igazi értékét. Valóban hajlékonyabb, mint számítottam, de egy ponton megáll és nem enged tovább. Először csak vonogattam a vállam, gondoltam, biztosan jó lesz így is, a gyártó tudja, miért csinálta ilyenre. Később egy bőven tízen felüli harcsa fárasztása adta az első magyarázatot a dolgok miértjére. Csónakban álltam, és úgy igyekeztem megállítani a derék tavi útonálló kitöréseit. Szerencsére a zsinórom is kiváló minőségű volt, így nem kellett finomkodni vele. Álltam tehát, és igyekeztem éreztetni vele, ki a főnök. A bot pedig – ej, de kár, hogy nem készült róla kép! – elképesztő módon hajlott. Spicce megállt egy ponton, és csupán a teste görbült egyre nagyobb ívben minden húzásnál, ha én emeltem, vagy ha a harcsa indult neki. Ki is készült a jószág percek alatt, s ami igazán meglepett, hogy a horog épp csak fogta az szája alsó peremének csontos részét. Akkor ötlött fel bennem, hogy ha nem egy ilyen rugalmas pálcával dolgozok, talán már rég kirúgta volna magából, a merev spicc miatt. Másrészt pedig, hasonló módon készítette ki a szép hal erejét, mint ahogyan a begumizott spicc viselkedik a rakóson egy termetesebb ponty ellenében.

Babámnak is jó szolgálatot tett

Egy másik alkalommal a nádas rész közepén jókora fa volt bedőlve, mellette vezettem a Hornetet. Éreztem, amint ágat fog a wobbler horga egy pillanatra, lassan nyúlik a húzás után, majd egy határozott, de apró csuklómozdulattal kipöccintettem. Szinte azonnal hatalmas ütést éreztem, majd az erős védekezés mellett jókora rúgások jelezték, hogy harcsa van a horgon. Régóta megtanultam már, hogy a harcsával egyetlen pillanatig sem szabad finomkodni. Azonnal stabil állást kerestem a meredek, kavicsos partoldalon, csavartam egyet a féken és igyekeztem mihamarabb felpumpálni a veszélyes ágak közül. Persze ő is tudta jól, mit kell tennie, és pillanatokon belül éreztem, amint a  zsinór ide-oda súrlódik, majd el is akad. Lüktetett a jó hal, próbált menekülni, közben a botom határozottan bólogatott minden szabadulási kísérletére. Egy perc múlva az ág engedett, és így hamar partra tudtam húzni a harcsát, ami saját magát fárasztotta ki. Bizony mondom, merevebb spiccel valószínűleg már kitépte volna a szájából a horgot. Ezek után tetszett meg az a tulajdonsága, hogy nyúlik, hajlik, viszont egy ponton túl nem ismer tréfát, nem enged tovább.

Nem rekordlistás, de kifogni élmény volt! Mehet is vissza, hadd nőjön még!

Babám is szerzett vele magának boldog perceket, amikor egy tavon jártuk kettesben. Úgy véltem, jobb, ha nálam lesz a finomabb felszerelés, nehéz a terep, nehogy beszakadjon. Egyszer csak hangos csobogásra lettem figyelmes nem is olyan távol tőlem, a csaj épp egy nádtorzsás szakasz közt próbált egy szép, kettes körüli csukát jobb belátásra bírni. Szólnom sem kellett, tudta ő is, hogy ilyen terepen nem lehet finomkodni, így két marokra fogta a botot és kicibálta a halat. Oldalról jól láttam, amint a President nagyokat bólint, de az orsó meg sem nyikkant. Nyilvánvaló volt, hogy a rugalmassága elegendő ahhoz, hogy a kitörési kísérleteket tompítsa, majd felkeményedve meg is állítja a halat, anélkül, hogy a száját komolyabban megsértené a horog.
Gondolhatnánk arra is, hogy mindez jól hangzik, ám a harcsa és csuka szája nagyon kemény, nem könnyű átütni. A bevágásnak is olyannak kell lennie, amivel a horgot biztosan belehúzzuk a szájába. Nos, ezt egy pillanatig sem vitatom. Ám a President esetében még egyetlen olyan halam sem volt a tucatnyi harcsa és még több csuka mellett, aminek ha be tudtam vágni, lefordult volna fárasztás közben. Olyan volt, persze, ami ütött egyet, esetleg még egyet, aztán nem akadt meg. De ami megmarta a horgot, abból már csak én tudtam megszabadítani. Ennek oka az lehet, hogy ezek a halak általában Nagyon vehemensen kapják el a csalit. Ez az erő találkozik egy ellentétes húzóerővel, plusz még a hal súlya is hozzáadódik… Na mindegy is, soha nem voltam fizikus, mielőtt még belemegyek valami okosnak tűnő szakszövegbe, inkább lezárom azzal a témát, hogy számomra eddig bizonyított. Nagy halakat akartam fogni, és lám, az éven már sok olyan élményem volt, ami eddig meghiúsult a gyengébb felszerelés miatt. Ami akadt az nem fordult le, s még az akadókból is sikerült sokukat kierőltetnem. Illetve, a napokban elment egy piszok nagy dög a Hoórvölgyén. Beleszaladt a tuskók közé, és letépte magát. Olyan 30-40 kilósnak saccoltam. De ez már egy másik történet…